Az élet iskolája
Mi a különbség a sodródás, a könnyebb út választása, elveink feladása, és a “jelek” felismerése, a megindokolható elengedés, az adódó lehetőségek kihasználása között?
Ugyanazt a dolgot, ugyanazt a döntést két oldalról is szemlélhetjük. Hogy ne legyek túl filozofikus, már most elárulom, miről is van szó.
Hoztam egy döntést, amiről még múlt héten is azt hittem, hogy soha nem fog bekövetkezni, hiszen az elmúlt pár évben minden elhatározásomat pont az ellenkező meggyőződés vezérelte, többek között ez a blog is ezért jött létre… Kedves Olvasóm, kapaszkodj meg…
Visszamegyek dolgozni!
Míg levegőért kapkodsz a felháborodástól, hogy cserbenhagylak/átvertelek, mint mindhalálig küzdő businessmami, vagy épp lemondón legyintesz, hogy na ennek a történetnek is hamar vége lett…, netán gúnyos mosollyal mondod, hogy Ezt tudni lehetett elejétől fogva!, szóval mielőtt ítélsz, hadd meséljem el döntésem hátterét, (magyarázom a bizonyítványom :)) és aztán hadd tegyem fel újra a fenti kérdést…
Pár hete (még a rossz idő és a bárányhimlő előtt:)) épp a családi nyáriszandi-vásárlás megpróbáltatásainak kritikus végkifejleténél, a pénztári sorbanállásnál tartottunk
(Misi a fotocellás ajtót próbálgatta, Marci egy kirakatbeli cipő megszerzéséért beküzdötte magát az üveg és a kirakatpolcok közé, ahol először a diadal mámorában, majd azon kétségbeesésében ütötte az üvegfalat, hogy látta apukáját és Palkót elrohanni – mert ha nagyon kell, muszáj csapot-papot-anyát otthagyni három cipősdobozzal, két ördöggel, meg egy táskával, amikor nulla pénztáros áll a pultnál, és sok ember anya mögött…) amikor (mondat eleje az előző zárójel előtt!)
egy volt testnevelőtanár kollégám is beállt a sorba, és elmondta, hogy egy másik volt testnevelő kollégám, aki félállásban dolgozott, elmegy (focirajongóknak érdekességképp:
a Fradi vezetőedzője lesz…).
Nincs-e kedvem visszamenni tanítani?
Azonnal rávágtam, hogy eszemben sincs! Marci még kicsi, és egyébként is más terveim vannak…
Aztán teltek múltak e gyönyörű nyári napok. A gyerekeim szeretetét percről percre tapasztalom – gyakorlatilag egész nap csüngünk egymáson, amit én is igazán élvezek, csak a fókuszom kicsit elcsúszott a bizniszeléstől – hozzájárult ehhez a rossz idő, egy tüszős mandulagyulladás, és a bárányhimlő is – Norbi százfelé, én csak itthon, de estére beájulva, képtelen hatékonyan géphez ülni…
És hát megjött az első Gyes is. (Nem egy szívderítő összeg…) És hát voltam megint a könyvelőnél is, ahol jól átnéztük a dolgokat (azt is visszaforgattuk, amit még meg se kerestünk..). És felerősödött a kisördög hangja – mi lesz, ha tényleg nem sikerül? Vagy olyan sokára, hogy addig éhen hal miattam a család?!
Egy lelkiismeretfurdalással gyötört nap után egyszercsak hirtelen telefont ragadtam, és bejelentkezem munkaerőnek… Tegnap bementem a suliba, és mindent megbeszéltem az igazgatóval, és a tesis munkaközösség vezetővel. Természetesen részmunkaidő, heti 16 óra, egyéni kívánságokkal – 0 első óra, csak tesi, csak lányok…
Azzal nyugtatom magam, hogy Marci imádja az óvónéniket és viszont, Palkót úgyis korán kell vinni iskolába, és legalább együtt ebédelek mindennap Norbikámmal…
Nem volt nehéz, hisz imádtam tanítani, főleg tesit – ami, ha jól csináljuk, nem csak “test-nevelés”, hanem a legmegfelelőbb tantárgy arra, hogy megismerjük a gyereket, mint “embert”, és igazán taníthassuk – arra, ami igazán fontos az életben.
És imádok mozogni! Pont hét éve vagyok itthon, az elmúlt években rohamosan romlott az állóképességem, a hajlékonyságom, az általános erőnlétem. A vissza-visszatérő hátfájásról és az izom-zsír arány eltolódásról nem is beszélve… 🙂
Most ezt megoldom ingyen és bérmentve, oviidő alatt!
És főleg abban reménykedem, (illetve eltökélt szándékom!), hogy a szervezettebb, feszítettebb életritmus miatt fókuszáltabban fogok tudni dolgozni (laptopom hurcolom:)) – és a motivációm is erősebb lesz: jobban fog nyomni az a bizonyos szög, ami most még ugye nem eléggé…
Lehet, hogy ez egy sikeres üzletasszonynál nem megengedett tulajdonság, de én, mint egyelőre leendő:), a
kudarc érzésének elkerülése érdekében, “bebiztosítottam magam” – igen, egy jó kis állással. Így nyugodt(abb) lelkiismerettel fekszem le úgy is, hogy aznap nem haladtam semmit. Megint csak
Kiyosaki egyik könyve jut eszembe: a
Mielőtt feladnád az állásodat című…
Egy családanya, ha már teszetosza, legalább hozzon felelős döntéseket…Úgy gondolom, most gyakorlom még egy kicsit az elengedést és még várok a teljes önmegvalósítással. A naaagy honlapomon persze folyamatosan dolgozom, csigatempóban, és minél jobban belemélyedek, annál több és összetettebb munka bukkan fel vele kapcsolatban – de talán nem is “kispályás” lesz… És persze a franchise-ban is már látszik a konkrét munka, és szeptembertől azt is kezdem… Szombaton lesz az első, betanító tréning, közösen a többi taggal – már hatan vagyunk! Részletesen bezámolok a következő bejegyzésben!
Még mindig nem tudom, helyesen döntöttem-e… Majd menetközben kiderül. És visszatérve a legelső kérdésre:
Mi a különbség a sodródás, a könnyebb út választása, elveink feladása, és a “jelek” felismerése, a megindokolható elengedés, az adódó lehetőségek kihasználása között?
Szerintem csak fejben van különbség.
Szerinted?
És szerinted az én döntésem hova tartozik? Te hogy döntöttél volna a helyemben?
Szeretettel:
