Napok óta tűnődöm, hogy mit csinálok rosszul. Már ott kezdődött, hogy a gyerekek bevágták a durcit, mikor megjöttek a nagyszülők. Papa viszont (akit persze rajongásig imádnak a gyerekek), egyáltalán nem tolerálja a visszabeszélést. Ezért nem csak Misi kezdett el pityeregni, hanem én is, hogy milyen lelketlen anya vagyok, itt hagyom szegény védtelen porontyokat…
Palkó összefont kézzel és összeszorított foggal sztrájkolt a vacsora ellen, és Marci sem volt együttműködő. Az ikrek csak simán a lábamba kapaszkodva csimpaszkodtak rajtam, mintha éreznék, hogy napokig nem fognak látni. Ráadásul, hogy jobban gyötörjenek, Gergő két napja lázas, kétszer hányt, Andrisnak most kezdődik a hőemelkedése.
Utálok így elrohanni. Délután még a nagyok citerás évzáróján voltunk, 1 óra alatt pakoltam össze, biztos itthon marad valami fontos.
Már ez is bőven elég volt a teljes letargiámhoz.
Arról nem is beszélve, hogy mindezt jelnek véltem, hogy ne utazzunk el. Ugyanis még sosem repültem (kivéve egy gyerekkori helikopterezést, sárkányrepülőzést, és egy sétarepülést), és az a fixa ideám, hogy repülőszerencsétlenségben fogok meghalni. Mi lesz, ha soha többet nem látom a gyerekeimet??? Bruhahahhaaaaa….
A család többi felnőtt tagja, és saját másik, racionális énem is, komplett hülyének nézett, amiért ahelyett, hogy már itthon repdesnék az örömtől, hogy álmaim városába megyek napokra, pihenni, feltöltődni, szégyenszemre itt itatom az egereket.
Nekem meg csak tolultak az agyamba a negatív gondolatok: 1. rossz időt mondanak – májusban, Rómába, 16 fok, eső!, 2. össze se állítottam a programunkat – én, a nagy precíz tervező és útikönyvmániás. 3. mire hazaérünk, 2 napom marad a beszámoló és közhasznúsági jelentés leadására – neki se álltam még, és közben ovis ballagás lesz, meg ikrek szülinapja…
Na, aztán jött még a kegyelemdöfés a gyerekektől: mikor sikerült végre kimenni a kocsihoz, a három nagy mezítláb kirohant utánunk, Misi patakzó könnyekkel, Palkó bánatos bociszemekkel, Marci (ál)jajongással belém kapaszkodtak, és annyira szorítottak, hogy alig kaptam levegőt. Nem szóltak egy szót sem, de Misit már rázta a zokogás, nekem ömlött a könnyem:
– Hamar visszajövünk, Misi ne csináld, nem lesz semmi baj, jól fogjátok érezni magatokat… Most már indulunk, menjetek be…
A gyerekek csüngenek a kerítésen, bentről az ikrek szűnni nem akaró ordítása hallatszik.
– A gyerekeimet akarom! Soha többet nem megyek nélkülük sehova!
Szennától a Balatonig bőgtem. Elhasználtam az összes zsepinket. Húgommal megígértettem, hogy ha velünk történne valami, mind az ötöt felnevelik, és ha beleszakadnak is, nem adják oda őket senkinek. Nem is értettem, hogy akarhatok akármikor is megszabadulni tőlük?!
Az út hátralevő részét, a repülés unalmát izgalmait, és magát a nyaralást most nem részletezem – ÜBERSZUPER volt, jó idővel, romantikával, fantasztikus látnivalókkal, finom ételekkel, békés estékkel, testi-lelki és szellemi felüdüléssel. Szégyen ide vagy oda, a gyerekek egyáltalán nem hiányoztak. Sőt… A több mint sok római szobor és rom között húzott-vont pityergő, vagy épp hisztiző kisgyerek láttán hálásak voltunk, hogy nincsenek velünk. És olyan is volt, hogy egész nap szinte nem is gondoltunk rájuk…
Hamar elérkezett a hazatérés napja.
Enyhe izgalom a repülés miatt, inkább csak gyorsan elhessegetett futó gondolat. Hipp-hopp máris Pesten voltunk, két óra autózás után pedig boldogan, ragyogó arccal, várakozón beléptünk édes otthonunk ajtaján.
A következő kép fogadott minket:
Üdvrivalgásban kitörő gyerekek, háttérben a csodálkozó, meggyógyult ikrekkel, rend és tisztaság, a konyhában ünnepi teríték. Mami és Papa startra készen, összepakolva. Üdvözlő puszik, egy gyors milyen volt, (a gyerekek tündérek, csak fárasztók, de ahogy megjöttök…. mintha nem is ők lennének…) pár rendreutasító szó (Nem szabad bemenni a konyhába! Még nem lehet enni! Várjátok meg Anyát!). Ezután, a természeti katasztrófát túlélők örömével az arcukon, láthatólag igencsak megkönnyebbülve, villámgyorsan elhagyták a terepet.
Mi ott maradtunk a csomagok, az ugráló nagyok, és a kullancsként tapadó ikrek körében.
– Mit hoztatok? Mit hoztatok? – estek neki mindannyian a táskáknak, kibontva és kiborítva 3 csomag kekszet, 2 táblacsokit, 1 nápolyit. Hiába mutogattam a finomságokkal megrakott vacsoraasztalra, és a születésnapi tortámra, hogy most már lehet – egyik fülükön be, a másikon ki. Tömték az édességet. A sláger a finoman olvadó csokis keksz lett – kenték is a picik mindenhova, győztem törölni őket. Ha nem kaptak: fülsértő visításban törtek ki.
Na jó, gondoltam, ha a gyerekek nem is esznek “rendes” vacsorát, legalább én. Leültem a terített asztalhoz. Persze a kicsik szemfülesek. Azonnal észrevették, hogy ott is van valami érdekes. Rávetették magukat a hidegtálra, és a tortára.
Mire úgy-ahogy sikerült biztonságossá tenni a terepet, azaz eltávolítani a törékeny, kenhető, kiborítható, és szétnyomható dolgokat az elérhető zónából, Misi kiabálása szűrődött be a fülembe.
– Kaka a szőnyegen! A Gergő ideszart a szőnyegre!
Nem igaaaaz!! Berohantunk, Norbi rögtön ki is fordult, öklendezve (ezt az egyet, meg a hányást, nem bírja a gyomra). Gergő büszkén lobogtatta levetett pelusát:
– Kakkkka! Kakkka!
Hát, nem csak a szőnyegen volt kaka. Gyakorlatilag mindenhol. A járólapon, a fiókból kiborogatott nyári vászonsapkákon, a kemencepadkán és a lábazaton, és a most hozott 3D-s Colosseumos könyvön is díszelgett egy-egy sárgás-barnás kenet, vagy kisebb kupacka.
Az instant problémamegoldó képességem eléggé kifejlődött az utóbbi pár évben. Pillanatok alatt felállítottam a stratégiát. Ki fogja melyik ikret, ki hozza melyik kislavórt, szivacsot, papírtörlőt és fertőtlenítőt. A piszkos munka rám maradt persze, de a csapatmunkának köszönhetően negyed óra múlva már nyoma sem maradt a nyomatnak.
Persze közben sikerült a nagyoknak összebalhézni – ki miért mit szól bele, miért nem jól csinál valamit, és ki ette meg az éééééén táblacsokim. Szerencsére az ordítozást és a bunyót hamar sikerült leállítani egy velőtrázó sikollyal részemről, miszerint még haza se értünk, már így viselkednek, és egyáltalán, mindjárt visszamegyek Rómába, és ottmaradok mosogatni, stb. stb. A jól bevált szöveg, ami Rómáig repített 🙂
– Most pedig takarodjatok fel, fürdés, fogmosás! Két percetek van! Ha csend lesz, és a kicsiket letettük, megnézhetitek a római fotókat…
A kicsik pár perc alatt elaludtak (8 hónapos koruk óta egyedül, illetve kettesben, egy hang nélkül, jóéjtpuszi után, a kiságyukban, reggel 8-ig :D). A nagyokkal este 10-ig nézegettük a fényképeket, a hazahozott jegyeket, képeslapokat, térképet.
Éjfélig pakoltam, mosogattam, takarítottam. Még gyorsan beállítottam az ébresztőt fél 7-re, mikor beestem az ágyba.
Ötféle békés szuszogást (és egy markáns horkolást) hallgatva szenderültem álomba, azzal a jóleső érzéssel, hogy végre újra itthon vagyok ! Hullafáradtan, az idegbetegség újrakezdődő, félreismerhetetlen jeleivel… 🙂
Fantasztikusan klassz, belevaló nagyszülőkkel rendelkeztek, hogy 5 gyereket egyszerre felvállaltak!