Most, hogy anyai életem leghosszabbra nyúlt nyári szünete után úgy néz ki, hogy végre újra lélegzethez jutok, elhatároztam, hogy jó nagy levegőt veszek, és röpke tizenegy év “kismamaság” után újra fókuszba helyezem a saját igényeimet. Az összes gyerek intézménybe kerülése (és a színészpalánták szülőtpróbáló próbaidőszakának vége) révén felszabadult délelőttjeim és féldélutánjaim során a megsokszorozódott szabadidőmben azt fogom csinálni, amit igazán szeretek. ÉN. És végre tudok majd dolgozni! És alkotni! És sportolni! És… Juhúúú! Már a gondolatba egészen beleszédültem 🙂
Én vagyok (9-től délután 3-ig :)) a világ legszabadabb embere!
Az első pár napban gyorsan rendbe szedem a házat, mert ebben a felhalmozódott káoszban nem lehet új életet kezdeni. Dübörgő zeneszóra, (nem Gryllus Vilmos!!) kurjongatva és tánclépésben, hihhhetetlen hatékonysággal szanáltam, rendszereztem, pakoltam, takarítottam. Péntekre olllyan rend és tisztaság lett, hogy szinte meg sem lehetett volna mondani, hogy itt gyerek, ráadásul öt fiú lakik.
Elégedetten huppantam le a laptopom elé. Eljött az idő, hogy nekilássak a munkának. Az önmegvalósításnak, a kis cégünk felfejlesztésének, életművem megalkotásának.
Mi is a címe annak az “okoskönyvnek”, amit sosem sikerült elolvasni, de mindig tetszett a borítója? Megvan: Csináld amit szeretsz – és a pénz követni fog.
Ez tetszik! E szerint fogok cselekedni.
Lássuk csak: Mit is szeretek igazán csinálni…? Mi is tesz boldoggá? Öööö…Turkáljunk csak kicsit az emlékezetünkben… Ja, hoppá: itt a jobb oldalsávban a névjegykártyámon már be is kategorizáltam: Írás, otthonteremtés, tanítás, család.
Tehát: Írás – ez evidens, ugorjunk. Otthonteremtés – A héten eleget takarítottam, egy időre elég. A vendégház projektünk pedig még legalább tavaszig kényszerpihenőn van. Tanítás – gimnáziumi tanári ambícióm már rég megszűntek, amúgy pedig ott tanítok, vagy inkább nevelek, ahol csak tudok. Család – evidens, de a gyerektémát most hagyjuk…! Most ÉN vagyok soron!
Most az a kérdés: ÉN mit szeretek csinálni? Rágom a ceruzát… Egyszer egy személyiségfejlesztő játékon az volt a feladat, hogy írjunk össze 20 dolgot, tényleg mindent, amit szeretünk csinálni, függetlenül attól, pénzkereseti céllal tesszük-e, aztán húzzunk ki belőle 15-öt, majd a maradék ötből válasszunk “hivatást”.
Nézzük, ahogy eszembe jut. Szeretek, legalábbis valaha szerettem futni. Igen. 1. futás – de basszus, múltkor csak negyed óráig bírtam… mondjuk jólesett, csak utána 3 óra elteltével is megkérdezték, mi történt velem, hogy ennyire vörös a fejem.. Na, majd visszarázódok. Nem hivatástudatból persze, de a jobb teljesítő- és állóképesség érdekében beépítem majd a mindennapokba.
Következő: tánc, torna, mozgás és mások megmozgatása … Ezt is hagyjuk… Profi táncos már nem leszek, és oktatásra sem vágyom. Bőven kielégít egy-egy táncház és most “öregtáncosként” a heti egy próba a Somogy Táncegyüttes 65 éves jubileumi műsorára. És hiába van aerobik-edzői papírom, nem pályázom R.R. babérjaira. Péntek Enikő szuperül megcsinálta helyettem is. Pár éve még tartottam erősítő, alakformáló edzéseket anyukáknak, most elég, hogy itthon tornázom majd DVD-re. A futás mellett.
Éneklés, rajzolás, kétkezi alkotás – vicc kategória, csak magamnak és a gyerekeknek. Olvasás – minden jó regény jöhet, romantikustól az ifjúságiig, csak igényes legyen. Hm… Azt hiszem, ez zsákutca.
Nézzünk inkább valami “munkaszerűbbet”:
Rendezvények szervezése, emberekkel kommunikálás – igen, ez pont az Imami “szeretem-része”- ez kipipálva. A “nem-szeretem” része a sok adatfeltöltés, adminisztráció, pepecselés a tartalmakkal – első lépésként ezt fogom kiszervezni.
Szeretem a társaságot, szeretem elmondani a véleményem és meghallgatni másokét, szeretek tanulni szakemberektől és másoktól, szeretek online lenni és a gépen piszmogni – erre jó a blogolás, és a több, hasonló szakmai ill. érdeklődési körű csoporthoz való tartozás a neten.
És itt már kapcsolódik is megint az írás.
ÍRÁS.
De akkor miért is áll üresen a blogom hónapokig, a kismamás könyvem alig elkezdve, a regényeim cetliken, miért nem vágok bele igazán, mikor pedig semmi mást nem szeretek ennyire csinálni?
Kifogás van bőven: a napi daráló, a fáradtság, a ki-mit-fog-hozzá-szólni, a gyerekek, a család – más nem is fér be tőlük a fejembe!
Meg mi is a téma?
Hát persze… Már megint és mindig: Család, gyerekek, anyaság, nő-ség… Helyben vagyunk. Úgy jártam, mint Szegény Dzsoni, amikor beleszeretett Árnikába…
Vége a szabadságodnak, Dzsoni!” – nyögte szegény Dzsoni.
– Azért vége a szabadságának, mert beleszeretett Árnikába?
– Igen, szegény Dzsoni úgy gondolja.
– És miért vége a szabadságának?
– Mert most már nem kódoroghat a vakvilágban, most már törődnie kell Árnikával. Felelősséggel tartozik érte.
– Miért? Ha kedve támad szegény Dzsoninak a vakvilágban kódorogni, Árnika biztos elengedi.
– Én is azt hiszem, hogy el. De gondold meg, egyszer szegény Dzsoninak éppen kódorogni lenne kedve, Árnika meg megbetegedne. Akkor aztán otthon kéne maradnia, hogy Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse.
– De ha Árnika megbetegedne, akkor már szegény Dzsoninak nem kódorogni volna kedve, hanem arra, hogy otthon maradjon, és Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse. Nem igaz?
– Mondasz valamit.
– Na látod. Akkor szegény Dzsoni most is a világ legszabadabb embere.
– Várjunk egy kicsit, majd talán rájön ő is.
Na, rájöttem én is. Én vagyok Dzsoni, a családom Árnika. Be kell látnom, bármily szentimentális gondolat, hogy ha akarom, ha nem, (és akkor inkább igen) a család, a gyerekek, a férjem már örökké a boldogságom feltétele marad – még ha nem is kizárólagosan. Ha ők nem lennének, nem lehetnék boldog. Pont.
És nem is tudok – egyelőre – másról írni, mással foglalkozni.
Az első, egyedül itthon töltött napokban rögtön üresnek tűnt a lakás. Kongott. Még a kupi ellenére is. És miközben egyedül ettem, tettem-vettem, egész nap rájuk gondoltam.
És erről szól minden “projekt”: A Kaposvárimami, egyesületestől, rendezvényestül; A Szoptass ügyesen! és a 3 kötetes mindentudó kismama munkacímű új sorozat; a leendő Kerek Otthon Családi Vendégház, a Businessmami blog és a Büdös Kölkök; és a dédelgetett álom, a fejben szinte kész regények….
De hogy tudok mindezzel úgy foglalkozni, hogy ne uralkodjon el a káosz, viszont minden működjön?
A kulcsszavak, mint mindig: konkrét célkitűzés, tervezés, és lépésről lépésre megvalósítás. És nálam egy új fogalom: Kiszervezés, avagy csapatmunka.
Ahhoz, hogy az “írásnak szentelhessem” az életem, időm nagy részét, a többi szálat el kell varrnom. Azaz
- vagy önjáróvá kell tenni (Szoptass ügyesen – új honlap, új kampány, hogy elkapkodják az utolsó példányokat, és nekikezdhessek az új sorozatnak),
- vagy kiszervezni (Kaposvárimami – ne rabolja el a “pepecs-munka” az időmet)
- vagy elengedni… (na ez az, ami nekem egyszerűen nem megy)
Éves terv – októbertől 🙂
Norbi önfeláldozóan már szeptember elején megvonalazta a falra függeszthető A/2-es méretű “ÉVES TERV” táblázatot, mert a hosszútávú (legalább éves) terv kötelező – de le kell bontani hónapokra, hetekre, sőt, aztán menetközben napokra beosztva a konkrét feladatokat, amiket el kell végezni ahhoz, hogy megvalósuljanak a végső célok. Mégis még hetek teltek el, mire oda jutottam, hogy ki is töltsem.
A, aaa, a… a körülmények… A picikkel 9-nél előbb nem érünk a bölcsibe, a nagyokat napközben hozni-vinni kell a színházba, meg hát a premier izgalma, a fogadalom a napi sportolásra, azután mindig hajat kell mosni, nagytakarítás kell, mert így nem lehet dolgozni, a garázsban vár az új konyhabútor, le kéne festeni a hintát, és ott a szokásos házimunka – lejárt mosás, összegyűlt mosatlan edény és az asztal körüli morzsára gyűlő hangyák, végre bemehetnék turizni a húgommal, vagy étteremben ebédelni kettesben Norbival. Mire géphez jutok, ott a rakás megválaszolatlan email, azonnali elintéznivaló, váratlan esemény, érdekes cikk…. A délután a gyerekeké, az este a férjemé, éjjel már nem megy, húz az ágy, olvasgatok inkább…
Ez nem mehet így tovább! – mondom magamnak minden lefekvéskor, miután megint csak a “tűzoltás” sikerült… Újra meg újra elhatározom. És egyre többször sikerül! Fejlődöm! 🙂
Ha visszanézem a listán a kisatírozott teljesítést, látom, hogy azért haladok. Ez biztató. Most épp a Kaposvárimami kiszervezés folyamatban – négy emberrel is gazdagodik a csapat.
Hűű, de ügyes vagyok. 🙂 Most már csak önfegyelem kérdése az egész. Na meg a körülmények szerencsés összejátszása…
Merthogy tegnapra belázasodtak az ikrek, éjjel kettőig virrasztottam mellettük, holnap nincs bölcsi, csak koránkelés, nyest kapar a padláson, sok a szúnyog, elcsesztem a plakátot, ami mindenhova kiment és megint esik! Utálom az őszt, jövő héten TÍZ napos őszi szünet, hulla vagyok, értsétek meg!
Bocsánat, itt vagyok, hehehe… Menni fog, érzem! Max nagymama koromig várom a csodát.
Bocsi… 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: